L'Arc~en~Ciel

A L’Arc~en~Ciel (japán kiejtése: Laruku an shieru, röviden: Laruku) a JRock történetének egyik legjelentõsebb együttese, egyike a kilencvenes évek "Legendás Nagyjainak." Nevükhöz ("szivárvány") illõen õk a JRock egyik legegyedibb, és mindenképpen legszínesebb együttese: indulásuk óta szinte minden zenei stílusban mûködtek, minden erõfeszítés nélkül képesek egyik stílusról a másikra váltani, keverni õket, és mindegyiket a saját képükre formálni. Ugyanúgy otthon vannak a JPop mint a JRock világában, de igazából egyikbe sem tartoznak. Nem törõdve a divattal, mindig a saját útjukat járják, ami egyszerre álmodozóan romantikus és földhözragadtan realista, ragyogóan világos és nyugtalanítóan sötét, egyszerre árasztja klausztrofóbia és hihetetlen tágasság érzését. Azonban mindig jellemzi õket a kifinomultság, a könnyed elegancia, és a némi cinizmussal vegyített, kicsit csípõs, de soha nem bántó humor.

Ez természetesen nem egyetlen ember munkájának eredménye. A Larukunél minden dal mögött az egész csapat – négy különbözõ, erõs egyéniség – áll. Hyde különleges, több oktávot átfogó, hajlékony hangját és csodaszép, költõi dalszövegeit, Ken fantáziadús, eredeti gitárjátékát, Tetsu jellegzetesen dallamos, virtuóz basszusgitár-dallamait, és Yukihiro lendületes, modern dobját a hatalmas tehetség olvasztja össze egy egészen kiszámíthatatlan, különleges, semmi mással össze nem hasonlítható egésszé.

I. Problémás indulás, sima folytatás
A Laruku története 1991-ben kezdõdött Oszakában, mikor Tetsu meggyõzte Hyde-ot, a Jelsarem’s Rod exgitárosát, hogy sokkal több tehetsége van az énekléshez, mint a gitározáshoz, és hogy õk ketten nagyon jól tudnának együtt dolgozni. Így aztán februárban megszületett a Laruku: az alapító tagok Tetsu (a vezetõ), Hyde, Hiro (gitár) és Pero (dob) voltak. Egy év sem telt bele, és Hiro hirtelen, pont egy koncert elõtt távozott az együttesbõl, a kétségbeesett Tetsu pedig régi barátjához, Kenhez fordult segítségért, akinek akkor már csak egy féléve hiányzott építészdiplomájának megszerzéséhez. Tetsu könyörgésére Ken pár nap alatt döntött: otthagyta az egyetemet, és belépett Hiro helyére. Így még ebben az évben kiadhatták elsõ kislemezüket, a Floods of tears-t, ám év végén, épp mikor megkapták a lehetõséget elsõ albumuk felvételére, Pero úgy döntött, követi Hiro példáját, és kilép. Mivel az idõ sürgetett, Tetsu végül egy szinte ismeretlen tokiói dobost, Sakurát kérte fel, hogy csatlakozzon az együtteshez. Ha az elõbbi példa még nem lett volna elég, Tetsu meggyõzési képességeit tovább bizonyítja, hogy Sakura, aki elõtte még csak hírét sem hallotta a Larukunek, Tokióból Oszakába utazott, és egy héttel az album felvételének megkezdése elõtt belépett az együttesbe.

Az 1993-as Dune a Laruku történetében talán az egyetlen album, amit lehet kategorizálni, bár nem könnyen. Jellegzetesen korai visual kei hangzás, de ugyanakkor tipikusan eredeti és egyedi, nem hasonlít egyetlen korabeli együtteshez sem. Sötét, mégis könnyed és gyönyörû, és bár nincs meg benne a késõbbi albumokra jellemzõ elegancia, a néhol kicsit kiforratlan hangzás is hozzáad valami különlegeset a zenéhez. Hyde még nem igazán találta el az énekstílusát, szinte minden dalt más-más stílusban és hangszínen énekel (néha az ember rá se jönne, hogy ugyanaz az ember énekli az összes dalt). Az album fénypontjai: a Shutting from the sky, amely kicsit gyorsabb és dallamosabb, mint a többi szám; a furcsa, szaggatott ritmusú, megkínzott hangzású Entichers, amelyben Tetsu igazán megcsillogtathatja basszusgitárosi képességeit; a Floods of tears, amely szintén viszonylag gyors, és dallamos, mondhatni, fülbemászó; és mind közül talán a legjobb szám, a szomorú és gyönyörû As if in a dream.

Alig pár héttel megjelenése után a Dune az Oricon indies toplistájának elsõ helyére került, és a zenekar elindult elsõ turnéjára, amelynek zárókoncertjére szinte azonnal elkelt minden jegy. Még ugyanabban az évben az együttes tagjai felköltöztek Oszakából Tokióba, és következõ, téli turnéjukat már onnan indították. 1994 elején a Laruku elõször került zenei újság címlapjára, és a tévébe is. A turnék, szereplések közben leszerzõdtek a Sonyhoz, kiadták elsõ major kislemezüket, a Blurry Eyes-t, és elsõ major albumukat, a Tierrát.

A Tierra már nem nagyon sorolható be egyetlen, akkor (vagy bármikor máskor) uralkodó trendbe sem, a legjobban talán a "visual pop" kifejezéssel lehetne jellemezni. Teljesen más stílus, mint a Dune: egyáltalán nem sötét, inkább világos, már a Dune-n is jelen lévõ, de itt már sokkal jobban érezhetõ mediterrán "beütéssel". Légies, néhol kicsit csendes máshol szenvedélyes hangulatú. (Az albumon több dalnak is van a címében utalás szélre, álomra, repülésre… utóbbi egyébként visszatérõ téma Hyde dalszövegeiben, amelyek gyakran foglalkoznak a szabadsággal. Ez végigvonul a Laruku egész munkásságán, és csúcsát az – eddig – utolsó, Real címû albumon éri el. Talán nem véletlen, hogy Hyde akkoriban tetováltatott szárnyakat a hátára…) Persze a Tierrán is megvannak a sötét pillanatok: az All Dead egy nagyon keserû dal csalódottságról és bosszúvágyról, a Kaze no yukue kétségbeesetten könyörög, hogy "Ne menj el, ne hagyj egyedül", az Inner Core-t pedig mintha legalábbis enyhén betépve írták volna – a téma hallucinációk, "megvilágosodás", önfelismerés. A dalszövegben "Hol a testem, merre van?", "Csak a tudat létezik", és hasonlók vannak, és az egész album legsötétebb pontja, mikor a dal Hyde hisztérikus nevetésébe fullad. A Tierrát végül kicsit szomorú hangulatban zárja le a Laruku egyik legszebb száma, a White Feathers.

A Tierrához külön videó készült, Siesta ~film of dreams~ címmel, amelyen az együttes tagjairól készült, saját koncepciójuk alapján rendezett kisfilmek, illetve a Kaze no yukue PV-je láthatók. A Blurry Eyes-t kiválasztották a DNA² címû anime betétdalának (azóta is a Laruku talán legismertebb dala), ami nagyon jót tett a zenekar népszerûségének, olyannyira, hogy még 1994 decemberében megalakult a hivatalos Laruku fanclub, Ciel néven.

II. Szárnyaló népszerûség, repülés a csúcs felé
A Laruku ekkorra már kényelmesen belehelyezkedett a saját maguknak alakított szerepbe: népszerûségüket kihasználva országos turnékat tartottak, minden koncertjükön, vagy tévés szereplésükön több száz vagy akár ezer rajongójuk sikítozott a közönségben. És az együttes tagjai mindent megtettek, hogy a rajongók örüljenek: tudatosan, vagy tudat alatt, de kialakítottak maguk között olyan szerepeket és kapcsolatokat, amelyek a közönség számára vonzók voltak. Titokzatosak voltak, keveset árultak el önmagukról, elegáns, nõies ruhákat hordtak (egy idõben a hosszú, fehér ruha jellegzetesen Hyde stílusa volt), a színpadon sokat játszottak, bolondoztak egymással. Hyde, aki természettõl meglévõ, rendkívüli szépségének köszönhetõen már a kezdetektõl fogva a legnépszerûbb volt a tagok közül, nõies mozdulataival és ruháival, hosszú hajával és sminkkel még szebbé változott. Tetsu kezdeti nõies image-ét lecserélve visszahúzódó, hosszú haja mögé rejtõzõ, törékeny figuraként jelent meg. Ken, aki a legkevésbé vette komolyan az egészet, játszotta a vidám, komolytalan bohócot, és Sakura alakította a kötelezõ sötét, mindig feketében járó, titokzatos fazon szerepét. A közönség imádattal csüggött Hyde minden mozdulatán (ez egyébként máig nem változott, csak a közönség cserélõdött le), az együttes minden megnyilvánulását kitörõ lelkesedéssel követték.

1995-ben megjelent a Laruku következõ albuma, a Heavenly (harmadik lett az Oricon toplistán), ami ismét egy új, az eddigiektõl eltérõ stílust képvisel, és talán a növekvõ népszerûségnek köszönhetõen sokkal rockosabbra, könnyebben befogadhatóra sikerült, mint az elõbbiek. Leginkább úgy lehetne jellemezni, mint egy átmenet a régi és egy újabb Laruku között: külsõleg is, és zeneileg is teljesen levetették a klasszikus visual jelleget, és egyre szélesebb körben mozogtak, de nem szakadtak még el teljesen a gyökereiktõl, és ez a finom, elegáns megoldásokban, néhol franciás hatásban nyilvánul meg. Azonban a Heavenlyn (ami a kísérletezgetés szempontjából az 1999-es ark elõfutárának is mondható) már megjelenik az is, ami a késõbbiekben annyira jellemzõ lesz a Larukure: több zenei stílus egy albumon. Ennek köszönhetõen a Heavenly energikusan, pozitívan kezdõdik, de aztán lassan megjelenik a csendes lemondás és a kilátástalanság is. És noha az elsõ dal, a Still I’m With You címe még az ellenkezõjét bizonygatja, már onnantól kezdve látható, hogy míg a Tierra leginkább talán a találkozás utáni vágyakozásról szól, a Heavenly fõ témája az elválás.

Ezen az albumon sok érdekes, stílusokkal kísérletezgetõ dal található, mint például az And She Said, a Natsu no yuuutsu, vagy a Secret Signs; a Laruku tiszta pop oldalát pedig a feldobott hangulatú Vivid Colors, és a C’est la vie képviseli – utóbbi egy hihetetlenül cukros, karácsonyi hangulatú dalocska, ami a ritka jó basszusgitár-dallamra épül.

A Heavenly nagyon megdobta a Laruku népszerûségét, olyannyira, hogy a megjelenés évében az együttes létezése óta elõször felléphetett a Music Station címû népszerû tévémûsorban. A Tour Heavenly ’95 turné utolsó koncertjére a Nippon Budoukanban került sor, és 28 perc alatt 10166 jegy fogyott el. A "Heavenly-gépezet" beindult: készülni kezdett a Heavenly Films címû videó, amin koncertfelvételek, backstage videók, és mindenféle marhulások láthatóak, például képzeletbeli Laruku termékek (macskatáp, biztosítás) reklámjai. Megjelent elsõ photobookjuk (fotó-album), és elindult rádiómûsoruk, a Bonjour L’Arc~en~Ciel. Mindeközben folyamatosan koncerteztek, és adták ki a kislemezeket a következõ album elõszeleként.

III. Süllyedõ színvonal, zuhanás és sötétség
A Heavenly utáni elsõ kislemez, a Kaze ni kienaide a JPop egyik gyöngyszeme. Teljesen új hangzás a Larukutõl (talán a Vivid Colors hasonlít rá legjobban az addig megjelent dalok közül), de, ahogy késõbb majd kiderül, jellegzetesen Tetsu keze munkája: vidám, fülbemászó pop-dal, amit az ember képtelen nem dudorászni. A következõ single a Flower: lendületes, de kicsit szomorkás, tipikusan Larukus pop. Az ezután megjelenõ Lies and Truth viszont már szintetizátor-alapú europop stílus, színvonalban alulmúlja addigi bármelyik kislemezüket. És sajnos ez nem volt üres figyelmeztetés...

Az 1996 végén megjelent True címû album a Laruku munkásságának mélypontja. A kislemezeket leszámítva az egész album olcsó popból, unalmas, amerikai stílusú rágógumi-rockból (pl. Round and Round) és szentimentális, túlcukrozott dalokból (I Wish... brrrrr...) áll, amik után az embernek napokig szódabikarbónán kell élnie. Míg az elõzõ albumokon tisztán látszottak a tagok zenei képességei, a True-n szinte minden eltûnik a szintetizátor mögött. A gitár sokszor csak cél nélkül prüntyög, az eddig olyan zseniális basszusgitár-dallamok is ellaposodnak, a dob pedig gyakorlatilag megszûnik létezni: sok helyen mintha csak dobgép adná a ritmust, ritkán lehet észrevenni, ha Sakura is üt egyet-egyet.

Ez az album mélyen alulmúl bármit, amit valaha is kiadtak, de talán a teljesen mainstream pop-rock, és tánczenés stílus miatt hatalmas siker lett, és több mint egymillió példányt adtak el belõle. Elérte az Oricon toplista elsõ helyét, és kilenc hétig maradt az elsõ 10-ben. Elindult a Carnival of True ’96-97 turné, az új stílus egyre több rajongót vonzott. Akik már régebb óta követték az együttest, egyre több joggal gondolhatták úgy, hogy a Laruku feláldozta a minõséget és tehetséget a pénz és a siker oltárán, de a több ezer friss rajongót ez nem érdekelte. Õk boldogok voltak a könnyen hallgatható zenével, Hyde szépségével, Ken és Tetsu poénkodásaival, és a visszahúzódó Sakura titokzatoskodásával.

Azonban 1997 elején olyasmi történt, amire senki nem számított, és ami alapjaiban rázta meg nem csak a rajongótábort, de az együttest magát is. Februárban Sakurát letartóztatták heroin birtoklása miatt, és bár nyugaton ez nem okozott volna nagyobb felháborodást, Japánban egyáltalán nem nézik jó szemmel az ilyesmit. A Laruku minden projektje leállt, a hozzájuk kapcsolódó termékeket bevonták, és visszavonták új kislemezüket, a The Fourth Avenue Cafe-t (amely akkor már futott a tévében, mint a Rurouni Kenshin címû anime egyik endingje – megfigyelhetõ, milyen hirtelen tûnt el, alig néhány epizód után). Nem jelentek meg tévében vagy rádióban, mintha megszûntek volna létezni. Az együttes kénytelen volt szembenézni a keserû tényekkel: vagy Sakura nélkül folytatják, vagy végük. Két hónapi csend után végül hivatalos közleményt adtak ki, amelyben kijelentették, hogy õsszel folytatják a Larukut – Sakura nélkül. Sakura bírósági tárgyaláson két évet kapott, három év próbaidõre felfüggesztve.

A kimerült és levert Tetsut, Hyde-ot és Kent a cég két hétre Európába küldte pihenni, majd visszatérésükkor csendben elkezdték elõkészíteni a visszatérést. Augusztus 27-én hivatalosan bejelentették az újrakezdést, októberben megjelent az új kislemez, a Niji, november 4-én pedig Sakura hivatalosan is kilépett az együttesbõl. A közönség pedig bebizonyította, hogy visszavárja a vihar után a szivárványt: a halálból feltámadó együttes elsõ koncertjére, amit a Tokyo Dome-ban tartottak, az 56000 helyjegyet 4 perc alatt elkapkodták, ezzel megdöntve a stadion jegyeladási rekordját.

A Niji, noha messze nem a legjobb Laruku dal, mégis az egyik legfontosabb. A "niji" japánul szivárványt jelent, akárcsak a "l’arc~en~ciel" franciául – nem véletlen, hogy pont ez lett a címe. A dal fájdalomról, sebekrõl és emlékekrõl szól, de reményrõl, és a jövõrõl is. A Niji a Laruku "himnuszává" vált, megjelenése óta szinte minden koncerten elõadták, talán hogy emlékeztessék magukat és a közönséget arra, hogy minden vég egyben kezdet is, és hogy a fájdalomból, ha sikerül túllépni rajta, erõ születik. Erõ ahhoz, hogy a Laruku is felálljon, és továbbinduljon "a végtelen jövõbe."

írta: Mufurc