Forrás: Wikipédia

     Japán lakossága egyszerre két jelentős vallást gyakorol, a sintót és a buddhizmust. Ezek másfél ezer éve léteznek egymás mellett és hatnak egymásra. A sintó Japán őshonos hitvilága, a japán buddhizmus azonban olyan világvallás, amely Kelet- és Délkelet-Ázsiában, illetve Nyugaton több száz millió hívőt mondhat magáénak.
    Japán őshonos vallás hagyományának neve az istenek útja, ezt jelenti a Kami no Micsi japán kifejezés, illetve a sintó szó is, amely a kínai sen (szellem) és tao (út) japán kiejtés szerinti összevont alakja. Mindkét elnevezést a sen és a tao kínai írásjegyével jelölik. A XVII -- XIX. sz., a vallás újjáéledésének időszaka óta a sintó az elterjedtebb megnevezés -- bár a felélesztését szorgalmazók éppenséggel Kína-ellenes érzelműek voltak.
Bármekkora hatást gyakorolt is a kínai hitrendszer, filozófiai és művészet, Japán mindig megőrizte másságát. A japánok ősidők óta saját ízlésükre formálnak minden más kúltúrából átvett elemet. A Japánban gyökeret vert mahajána buddhizmus irányzatai -- a "narai iskolák", a tendai, a singon, a dzsódó-sú, a dzsódó-sinsú, a nicsiren-sú és a nicsiren-sósú, a zen és egyébb felekezetek -- hamarosan önálló japán arculatra tettek szert, amelyet máig megőrizték. Így a sintó és a buddhiuzmus közötti határvonal elmosódott, ezt mutatja, hogy számos buddhista istent sintó kamiként is tisztelni kezdtek.
Az utóbbi évtizedekben Japánban kialakultak az ún. új vallások, ugyanakkor újjaéledt az eredetileg a XVI. sz.-ban meghonosodott, de hamarosan elnyomást szenvedő kereszténység is. E hitrendszerek felvirágozásához a Tokuvaga-sógunátus utolsó három évtizedében (1837-1867) tapasztalt társadalmi káosz, illetve a második világháború utáni gyors gazdasági fejlődés szolgáltatta a mozgatóerőt. Mindkét esetben a külföldi és őshonos elképzelések, szokások, rítusok és hiedelmek meglehetősen finom ötvözetéből sajátosan japán hagyomány alakult ki.

   A társadalmi összefogás és egyéni érdekek ezzel együtt járó háttérbe szorítása a sintó és a buddhista irányzatot egyaránt a kezdetektől jellemzi. Az évszázadok során mindkét vallásban fontos erénynek számított az egyén alárendelése a közösség jóléte érdekében, legyen az háznép, a rizstermesztő falu, a zárt szamuráj elit vezette feudális földbirtok vagy akár egy mai multinacionális vállalat alkalmazotti közössége.